Hosszú időn keresztül nem volt semmi motivációm arra, hogy komolyabban dolgozzak. Azt éreztem, hogy a munka világa csupán egy szükséges rossz és mindent megtettem azért, hogy el tudjam kerülni a rendes munkát. Nagyra értékeltem a személyes szabadságot és legszívesebben elmentem volna szerzetesnek. De azon is gondolkoztam, hogy író leszek, vagy valami sztár és így kis csalással megszabadulok minden felelősségtől, amit egyébként be kellett volna vállalnom.
A felnőttség azonban mindenkit utolér. Persze nem pont úgy, ahogy a szüleink mondták nekünk. Mikor egyetemista lettem, nagymamám folyamatosan azzal traktált, hogy ezek lesznek a legszebb éveim, innentől már csak nehézségek jönnek és apró örömök. Én ezt a mondását kifejezetten utáltam. Nem tudtam elfogadni, hogy az életnek csupán egyetlen jó része van, amihez képest minden csak relatívan elfogadható.
Nem akartam már szerzetes, vagy sztár lenni, de ettől függetlenül sem szerettem volna csalódott lenni egész életemen keresztül. Mindig figyeltem arra, hogy fejlesszem magamat, illetve, hogy boldog legyek. Egyetem mellett is végeztem pár diákmunkát és azt vettem észre, hogy a munka világa nem is olyan ijesztő. Itt is elképesztően sok múlik azon, hogy miként áll hozzá a dolgokhoz az ember. Sok olyan embert ismerek, akiknek jól fizető munkájuk van és mégsem boldogak tőle.