Emlékszem, mikor még gyerekkorunkban azzal cukkoltuk egymást, hogy vajon kinek fognak kinőni a bölcsességfogai elsőként, merthogy valószínűleg az lesz köztünk a legbölcsebb. Akinek meg majd egyáltalán nem nő ki soha az életben, az le is vonhatja a kellő konzekvenciát arra vonatkozóan, hogy tudományosan is igazolt az ostobasága. Nos, hát az én bölcsességfogaim elég hamar előbújtak, így elégedetten nyugtáztam, hogy észnek nem vagyok híján. Ugyanakkor nagyapám megjegyzései is erősen az elmémbe vésődtek, mely szerint: a bölcsességfog az csak bajjal jár, majd meglátod! Semmi funkciója nincsen, és majd úgy jársz, mint én, megszenvedsz vele fiam! És persze elő is adott egy horror sztorit a bölcsességfogai húzásáról, amit megvallom, abszolút nem vettem komolyan, mivel nagyapa köztudottan szerette magát igazi macsó férfiként, egyfajta túlélő művészként beállítani.
Aztán teltek-múltak az évek, szinte semmi bajom nem volt a fogaimmal. Mondjuk meg is tettem mindent annak érdekében, hogy fogorvosnak még csak a közelébe se kerüljek. Elektromos fogkefét használtam – amit páran egyszerű sznobizmusnak tartanak -, de én úgy éreztem, hogy tényleg alaposabban sikerült vele tisztítanom a fogaimat. A másik dolog pedig a fogselyem folyamatos használata volt, ami már nem okozott különösebb élvezetet – sőt. De én még ezt is elviseltem a szent cél – a fogaim egészsége érdekében.
Arról nem is beszélve, hogy a villogó, kis túlzással már-már hollywoodi, hibátlanul ragyogó fogsorom milyen hatással volt a nőkre! Na, akkor elértünk ahhoz a ponthoz, mikor már nincs értelme magyarázkodni, meg terelni, hogy miért volt nekem mindig is a fogápolás, a fogaim egészsége a mindenem. Egyértelműen a nők miatt. Én aztán megtapasztaltam, hogy egy hibátlan fogsor szinte egyenértékű, ha nem többet nyom a latban egy tökéletesen kidolgozott, izmos felsőtestnél!